Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2009. július

Nem kevés idő telt el azóta, hogy utoljára nyaralni voltunk, egészen pontosan 8 év. Persze némi szabadidővel minden évben rendelkeztünk, anyuék pedig minden évben vállalják pár hétre az unokák továbbképzését és nevelési hibáink korrigálását, de bokros teendőink (pl. házépítés, szülés), illetve krónikus pénzhiány miatt az igazi nyaralás mindig elmaradt. Ezért kellőképpen nagy várakozással néztünk az idei nyár elébe. Természetesen most is mindent elkövettünk ahhoz, hogy megnehezítsük magunknak a dolgot – példának említhetném az új autó vásárlását nem sokkal nyaralás előtt, amely árának tetemes részét hangyaszorgalommal gyűjtögető, és skótokat megszégyenítő hatékonysággal spóroló Öcsém kölcsönözte számunkra, de a fennmaradó rész így is lenullázta a családi büdzsét. Ha ez nem lenne elég, valószínűleg fiatalkori elhülyülésből adódóan kitört rajtam a repülési fóbia, ezért a repülővel való közlekedés kikerült a lehetséges utazási módozatok közül. Mivel pedig a buszos és vonatos utazást már jóval ezt megelőzően kizártuk, a London-Szentendre távolság pedig a két kiskorú gyermek miatt gyalogláshoz túl hosszadalmas lenne, maradt az autó.
Így kerek egy hónapos nyaralásunk a következő részekből áll: utazás, nyaralás Németországban, nyaralás Bécsben, nyaralás Szomolyán, nyaralás Zebiben, szolnoki látogatás, visszautazás. Ennek minden részletét nem volt egyszerű megszervezni, ezért szőröstül-bőröstül rá is bíztam Ivire, aki örömmel vette, hiszen a múlt havi vizsgája óta alig tudta mivel elütni az időt. Én csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoztam kicsit, mint autóbiztosítás, meg autótakarítás. Ja, igen! Vennem kellett háromszöget, meg elsősegély-készletet is, mert – bármily hihetetlen -, a briteknél ezek nem kötelező kellékek. Szóval a feladatokat igazságosan leosztottuk, és július végén végre nekivágtunk. Utolsó pillanatban változtattunk az utazási terven, és a komp helyett kipróbáltuk az Eurotunnel-t, köszönhetően egy apró trükknek, amely segítségével az egyébként kb. 2x olyan drága alagutazás valamivel kevesebbe fájt, mint a kompolás. Így már tényleg nagyon megéri, mert szemben a komp 2,5 órás menetidejével, a vonat 35 perc alatt átszállít Franciaországba.
Homályos, de valahogy így néz ki:

 

Eurotunnel - kocsiban, vonatban és alagútban egyszerre

Eurotunnel - kocsiban, vonatban és alagútban egyszerre

Innen még nagyjából 500 km-t kellett utazni wiesbadeni szállásunkhoz. Úgy rémlik, hogy az utazás, meg az alagutazás izgalmai miatt a gyerekek ezt a szakaszt meglepően jól bírták. Ebben szerepe volt annak, hogy az új autóban Ivi valóban kényelmesen elfért a két gyerekülés között, és lefoglalta őket. Persze sokszor meg kellett állni pár percre, de azért kora estére már a szállodában voltunk. A ***-os economy zimmer egy nagyon tágas, tiszta, szép szobát jelentett egy nagyon mutatós kis szállodában. Emma azonnal felfedezte, hogy a franciaágyról még éppen át tud ugrani a gyerekágyra, ha nagy lendületet vesz, ezért itt alaposan kitombolta magát. Tényleg olyan jól viselkedtek egész úton a kocsiban, hogy nem volt szívem letiltani a játékot. Fáradságból adódóan aztán eljött az a pillanat is, amikor már nem volt elég a lendület, és a landolás az ágykeretre sikeredett, ami véget is vetett a rongálásnak.

Kissé borsos árú, ám fejedelmi reggeli után nekivágtunk a maradék 1100 km-nek. A gyerkőcök itt is példamutatóan viselkedtek, tényleg nem kellett azzal foglalkoznom, hogy kiabálnak, sírnak, veszekszenek, koncentrálhattam a vezetésre végig. Ivinek persze komoly kihívást jelentett a gyerekek lefoglalása, ezerféle játékot találtak ki. Nagyon jó ötletnek bizonyult az is, hogy a laptopról olykor mesét nézhettek. Volt olyan mese, ahol a maximális hangerő sem volt elég ahhoz, hogy hallják, ilyenkor Boti volt a mesélő: órákon keresztül képes volt történeteket improvizálni a képekhez. Ha zenét hallgattunk, vagy a lányok énekeltek, tánclépések nélküli tánccal kísérték a zenét. Emma ezt nagyon komolyan vette. Olyan beleéléssel tekergette pici, husi karjait a zenére, hogy az valami csoda volt!
Persze szegényeknek nagyon fárasztó volt az út így is, de az a véleményem, hogy összességében sokkal-sokkal jobban megérte, mint repülni. Ha havonta utaznánk, lehet másképp gondolnám, de egy évben egyszer számunkra mindenképpen az autózás éri meg.
Szentendrén nagy volt az öröm, Boti csak úgy repült a Mama nyakába, meg a Papáéba is. A hosszú utazás ellenére még vagy 2 órán át ébren voltak, az izgatottságtól nem tudtak aludni. Botin lehetett látni, hogy ugyan emlékszik a lakásra, de nem biztos a dolgában. Mondta is, mikor belépett, hogy: „Akkor itt most szétnézek egy kicsit”.
Másnap délelőtt Ivivel elindultunk vissza 600 km-t Németországba (ennyit már fel sem veszek), de az itteni élményekről majd a következő részben írok, és nem hiányoznak majd a képi illusztrációk sem.

Reklámok

Read Full Post »