Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2009. augusztus

A körülményekhez igazodva kissé előrébb hoztuk Apu 60. és Anyu 39. szülinapjának megünneplését. A terv az volt, hogy minden erőnket megfeszítve megpróbáljuk Anyut kirobbantani saját konyhájából, és rábeszélni, hogy bízzon meg egy mezei szakács ízlésében és tudományában, és ne ő töltsön 3 napot főzőcskézéssel a különleges alkalomra való tekintettel. Sikerült, Dóri és Zoli már tesztelték, ezért a Trófea étterembe foglaltunk asztalt népes családunknak.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Az étterem tényleg jó, az a fajta, ahol fix summárt bármennyit lehet enni. Erre mondjuk ráfaragtam, mert előző nap rettentően elrontottam a gyomrom, így halvány reményem sem volt, hogy versenyre keljek Zolival, de ahogy elnéztem, esélyem sem lett volna. Pedig állítólag csak árnyéka volt önmagának…

Read Full Post »

 

Dunaparti panoráma

Dunaparti panoráma

Bár a UK-ben már hosszabb ideje élünk, mint amennyi időt Zebegényben összesen eltöltöttünk, valahogy mégis ezt a helyet tekintjük igazi otthonunknak. Ha szóba került a zebegényi utazás, úgy emlegettük, hogy “haza megyünk”. Ezért nagyon vártuk, hogy megérkezzünk végre. Hála Anyuék évközbeni terápiás kertészkedésének, az udvart meg lehetett közelíteni autóval, a házat sem nőtte be a gyom. Minden úgy van, ahogy itthagytuk: félkész, picike házikó, szigetelés nélkül, geotextíliával “burkolva”. Gyakran tervezgetjük, ha lesz rá pénzünk, szépen rendbetesszük.

Boti kincskeresésre indul

Boti kincskeresésre indul

Ahogy emlékszem, az augusztusi idő tökéletes volt, majd’ minden nap mentünk strandolni a partra. Mivel a kenut anno eladtam, a szigetre már sajnos nem volt lehetőségünk átmenni. Azért a parton is volt móka elég: rengeteg kincs hevert szerte-szét, csak össze kellett gyűjteni:

Emma is kincseket gyűjt

Emma is kincseket gyűjt

A kincsvadászatban Boti jeleskedett leginkább, ám a lelkesedése átragadt Emmára is. De míg Boti kagylókra, csillogó kavicsokra vadászott, ami lássuk be, hogy türelmet és kitartást igénylő feladat, Emma megelégedett azzal, hogy 2 perc alatt telepakolja az ételhordót öklömnyi sárdarabokkal. Aztán büszkén mutoggata mindenkinek a teli bödön kicset.

Valami izgalmas történt!

Valami izgalmas történt!

Itt valami nagyon izgalmas történhetett, talán véletlenül Emma is talált egy kagylót, vagy egy különlegesen érdekes sárdarabot. Minden esetre rohant, hogy elújságolja.

Aztán befutottak a Mamáék is. Az ember azt hinné, közvetlenül 2 hét szentendrei nyaralás után ez nem valami izgalmas esemény, de Emma szinte repül, egyik lába sem éri a talajt.

Emma repül a Mamához

Emma repül a Mamához

Emma már régen a Mama nyakában, mire Boti is odacammog. Őt nem lehetett egykönnyen kizökkenteni a kincskeresésből.

 

Boti szóval tart mindenkit

Boti szóval tart mindenkit

Az esti nyársalás annak ellenére összejött, hogy se szalonnát nem vettem, se nyársat nem vágtam. Előbbiről Anyu gondoskodott, utóbbi Apura hárult, aki ugyan nem így tervezte, de bizonyára nagyon örült a feladatnak, mert ráadásként a tüzet is megrakta.

Boti nagy formában volt, és dalos, mondókás performansszal szórakoztatta a nagyérdeműt. Olykor pedig csak simán kioktatta a Papát.

Boti oktat

Boti oktat

Read Full Post »

Kissé elmaradtam néhány blogbejegyzéssel, de ez az egyik királyság a saját blog szerkesztésében: csak akkor foglalkozom vele, ha kedvem van. Viszont most igyekszem kitartani, amíg mindent sikerül pótolni. Szóval Bécs. Utoljára, ha jól rémlik 1989-ben jártam a városban, akkor, amikor végre beindulhatott a magyar bevásárlóturizmus nyugatra is. Ezért nem is emlékszem semmi másra, csak a Mariahilfer strasse-ra, meg egy nagy Humanic áruházra. Illetve arra, hogy teljesen lenyűgözött a sok nyugati autó, a színkavalkád (nálunk akkor még nem voltak reklámok, óriásplakátok), az üzletek kínálata. Akkor ott el is határoztam, hogy mihelyt 18 leszek, el is költözök ide. Nos, ez még mindig várat magára, de reméljük már nem sokat. Ez a mostani látogatás csak megerősített abban, ha már kénytelen valaki nagy városban lakni, akkor annak Bécsnek kell lennie (persze Stockholmba azért még ellátogatunk a végleges döntés előtt – csak, hogy senki ne ijedjen meg).
Mondom mindezt annak ellenére, hogy egy borzasztó szállodában laktunk, ahol a szoba zajos volt és meleg, ohne légkondi, igénytelen wc és zuhanyzó. (Mégis, ami leginkább felbosszantott, az a szálloda parkolója volt. Egy 2×4 sávos útról kellett volna derékszögben jobbra befordulni egy keskeny járdán keresztül egy kapubejáróba. Persze előtte a négysávoson parkolgatván ki kellett nyitni a kétszárnyú kaput. Azt a kaput, amit, ha sarkig tártunk sem fért el az autó széltében. Szóval ez egy olyan szállodaparkoló volt, ahová egy Polo, vagy Corsa méretét meghaladó járművel nem lehetett behajtani). Szerencsére nem sok időt töltöttünk a hotelban: rengeteg mindent szerettünk volna megnézni a városban. A schönbrunni kastéllyal kezdtük. Egyáltalán nincs a világ végén, pár megállót kellett metrózni hozzá csupán. A metró tiszta, gyors, nem drága. Az emberek tiszták, sehol nincs nagy tömeg, lehet hallani és látni mindenféle népeket itt is. Persze Bécsben a fehér emberek aránya sokkal nagyobb, mint Londonban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Sajnos a kastélyon bévül nem lehet fotózni (minek is, mindenki jegyezze meg, mit látott). Idegenvezetés mindenféle nyelven van (magyarul éppen nem volt), és lehet kapni egy kis szerkentyűt, ami végigkalauzol az egész kastélyon, szobánként tájékoztatva az érdekességekről. Akkora ész voltam, hogy cselesen csatlakoztam egy spanyol csoporthoz, meghallgattam az idegenvezetőjüket, majd amíg átmentünk a következő szobába, a kütyüke már mondta is, mire számíthatok ott. (Ivit persze szem elől téveszetettem, mert ő is ekkora ész volt, és csatlakozott egy japán csoporthoz, akiket persze angolul informáltak. Csak nekem a spanyol csoport jobban tetszett, mert sokkal jobban nézett ki az idegenvezetőjük. Ivi elmondása szerint a japcsik nagyon meg voltak illetődve, csüngtek az idegenvezetőn, és minden második mondat utan kórusban mondták, hogy ooooh, meg hogy aaaah. ) Mivel ez egy döbbenetesen nagy ház, döbbenetesen sok szobával, jó darabig eltartott, mire végeztünk. Nem is csoda, hogy kiérvén a levegőre, első dolgom volt, hogy leültem pihizni, amit Ivi előbb csak rossz szemmel nézett, de nem telt bele 5 perc, és már sipákolt is, hogy minek jöttünk ide, ha én csak ücsörgök. Ha jót akartam, indulnom kellett szemrevételezni a kertet, ami valóban szép, de szerintem meg sem közelíti a Versailles-i palota kertjét.

A kertben persze fotózhattunk volna többet egy kicsivel, ha nem hullik hirtelen a nyakunkba egy bőséges nyári zápor, amit hála fantasztikus helyzetfelismerő képességemnek, egy legalább 200 éves tölgy lombozata alatt vészeltünk át. Így csak kicsit áztunk meg, és bár londoniak lévén hozzá vagyunk szokva az esőhöz, nem is csinálunk belőle nagy ügyet, de ez olyan volt, mint amit dézsából öntenek. Ezért nem is értettük a népeket, akik szaladgáltak egyik facsemetétől a másikig, de a mi tölgyünkhöz nem jöttek oda. Annyira azért nem nézek ki durván. Szerintem.

A Hofburg a város közepén álló csodálatos palota, de már elfelejtettem, hogy a császári család itt töltötte a mindennapjait, és Schönbrunnban nyaralgattak, vagy fordítva. Mindegy, ha lehet, ez még szebb, mint a másik. Persze a Hofburgnak nincs akkora kertje, viszont a belvárosban található, nagyon hangulatos utcák veszik körül. Az egyetlen értékelhető képet Ivi készítette, innen látszik a főbejárat, és az egyik sétálóutca (természetesen itt sem lehetett fotózni az épületben). Ha jól rémlik, itt rendezték be a Sissy-kiállítást, a boldogtalan, ám csodaszép császárnéról, a magyarok megsegítőjéről (állítólag komoly szerepe volt a császár kiegyezéskori megpuhításában), akit egy anarchista leszúrt egy ráspollyal.
Kombinált múzeumbelépőnk harmadik része a bútormúzeumba szólt, ami ahhoz képest, milyen hülye neve van, egészen érdekes volt. Fényképezni itt sem lehetett, de találtam egy helyiséget, ahol nem volt éppen senki, úgyhogy készült 1-2 kép.

Láthattuk itt még mindeféle császárok, hercegek, grófok fekvő és ülőalkalmatosságait, Miksa császár (I. József testvére, akit Mexikóban a forradalmárok kivégeztek) koporsóját, ebédlőket, étkészleteket, pipereasztalokat, ládákat, ilyesmiket. Megcsodálhattuk, pontosan hogyan készült, hány rétegből állt egy császári szék, és mitől lehetett használni az elkészülte után 100-200 évvel is.

Bécsben, a belvárosban nem lehet, illetve csupán jó drágáér’, és pár órára parkolni. Kivétel persze ha valakinek a lakása ezen a területen belül van. Kb., mintha Pesten nem lehetne a nagykörúttól befelé parkolni. Ez kényelmetlen az autósoknak, de mindenki másnak nagyon jó. Hogy még jobb legyen, kialakítottak egy ingyenes (!) kerékpár kölcsönző rendszert. Úgy működik, hogy a parkolási zóna határánál a közlekedési csomópontoknál, metrómegállóknál kölcsönözhet az ember egy drótszamarat speckó bicajtározókból, mehet vele amerre lát, majd leparkolhatja az uticéljához legközelebb eső kerékpártározónál és otthagyja. Hazafelé ugyanez a helyzet. Valószínűleg egy másik bringát kénytelen ilyenkor vételezni az ember, mint amivel jött, de mivel mindegyik tökéletesen egyforma, ez gondolom nem hátrány. Mivel, ha jól emlékszem több, mint 250 tározó van szerte a városban, nagy részük persze a parkolási zónán belül, biztos, hogy bárhová is igyekszünk, találunk olyat amihez csak 1-2 percet kell gyalogolni. Naná, hogy nem az autók között kell szlalomozni, még csak nem is az úttesre festett kerékpársávon, hanem rendes kerékpárúton, biztonságosan, ahogy dukál. Őrület.
Van Bécsben egy ún. Múzeum Negyed, ami remek találmány, mert nem kell sokat koslatni két múzeum között, másrészt nagyon szép, nyugis környék, hatalmas, gyönyörű épületekkel, parkokkal. Mindjárt itt a Rózsakert, már nem emlékszem hányszáz féle rózsával, de nagyon jól néz ki. A Rózsakert mögött áll a parlament épülete, amit nem tudtunk lefotózni, mert szó szerint nem látszott az emberektől. Ezek a megátalkodott osztrákok nem féltik a műemlék-épületeket különösebben: valami moto-GP rendezvény volt a parlament előtti úton, ezért a plebs felmászott az épület lépcsőire, oszlopaira, párkányaira, csak, hogy lásson néhány motorkerékpárt. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy a sógorok ilyen elvetemült szurkolók. Jöttek családostul, gyerekestül, letáboroztak az útpadkára, vagy ha találtak egy kis gyepet, akkor oda, és látni ugyan ők sem láttak semmit, de élvezettel hallgatták a speakert, meg a motorok bömbölését. És ez még csak nem is a verseny volt, csak valami beharangozó. Őrület.

Ivi ellenállhatatlan ingerenciát érzett a lovaskocsik, lovak és hajtók fényképezésére, és nem volt nehéz dolga, mert ha jobban belegondolok, ez tulajdonképpen a bécsi belváros egyik jellegzetessége.

Read Full Post »

St. Bartholoma panoráma

St. Bartholoma panoráma

Ez alkalommal sikerült elcsípni az egyik első hajót, hogy elegendő időnk legyen mindent megnézni a Königssee körül.

A St. Bartholoma kolostortól indultunk. Ez egy pofás kis templom, sajnos éppen fel volt állványozva, ezért szemből nem is volt értelme fotózni. A környezet szokás szerint gyönyörű, a fű, bokrok, fák németesen, elvágólag nyírva, pici házikó, ahol a tóból kifogott halakat füstölik, és egy pici étterem, ahol ezt meg is lehet kóstolni. Nagyjából ez van itt, és egy hosszú, sekély, fürdésre alkalmas partszakasz, amennyiben valaki nem riad vissza a 15 C hőmérsékletű víztől.

Egyetlen árva, majdnem a láthatatlanságig elkopott fatábla jelzi az egyik épület mögött, merre található az ún. Ice Chapel, amiről egyébként szinte sehol, semmi információt nem közölnek. Ha a Sasfészek-túránkon a veszprémi állatorvos nem javasolja, hogy mindenképpen nézzük meg, biztosan elkerüli a figyelmünket.
Nagyon nagy kár lett volna kihagyni: számomra talán ez volt a legszebb élmény az itt töltött idő alatt. Másfél-két órás enyhe hegymenet vezet a “kápolnához”, ami valójában egy gleccser maradványa.

Kápolnának azért nevezik, mert ha valaki nem fél attól, hogy a nyakába szakad pár tonna jég, be lehet menni a jégbarlangokba, melyek a folyamatos olvadás miatt tényleg fantasztikus formákat öltenek, lehet akár kápolnához is hasonlítani őket. A barlangokba mászkálás természetesen szigorúan tiltva van, de azért volt olyan elmebeteg apuka, aki mindhárom gyermekét bezavarta pár fotó erejéig.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Bár a gleccseren némileg olvad a jég, mégis hihetetlen, hogy 30 fokban, tűző napsütésben ez a gleccser kitart a következő havazásig. Mire az emeber odaér, rendesen szakad róla a víz az emelkedő miatt, itt viszont szinte fázik, ahogy a jégből áradó hideg ráhűti az átizzadt ruházatot.

Kora délután volt, mire visszaértünk a St. Bartholoma-hoz, gyorsan hajóra szálltunk, hogy legyen még időnk elmenni a felső tóhoz, és a Rothbach vízeséshez, ami Németország legmagasabb vízesése: 470m-ről hullik alá. Egy megállót hajóztunk ismét, majd az állomástól egy keskeny ösvény kerülte meg az egész felső-tavat, majd onnan még másfél órás túra volt a Rothbach töve. Ennyi időnk éppen lett volna, de a visszaúttal is számolni kellett, úgyhogy ismét felvettük a nyúlcipőt, és leelőzvén német nemzeti, valamint az osztrák ifiválogatottat rohamtempóban teljesítettük a távot.

A visszaútra már igazán kevés időnk maradt, ezért tényleg a lovak közé csaptunk. Volt néhány fiatal srác, aki büszkeségból kifolyólag tartani akarta a lépést, mikor Ivi eltrappolt mellettük, de a legkitartóbb is feladta 5-6 perc után. Egyetlen dolog késztetett megtorpanásra: a legelőről éppen bevonuló szarvasmarhákkal egyszerre érkeztünk a kapuhoz. Az utóbbi 9 évben nagyjából hozzászoktam a tehenek látványához, legalábbis igyekszem úgy viselkedni, mint aki kevésbé fél tőlük, mint ők tőlem. Viszont itt egy barátságtalan tekintetű bika állt a kapuban, és kifejezetten szigorúan méregetett. Volt ott egy (mellesleg rendkívül csinos) tehenészlány, az bőszen integetett a másik oldalról, hogy haladjak nyugodtan tovább. Hát, nem is tudom, úgy 1,5 méterrel kellett elmennem a bika feje előtt, megfordult a fejemben, mi van, ha pont pikkel rám az a nagy állat. Aztán láttam, hogy Ivi mindjárt ideér (lemaradt fényképezni, gondolom jót röhögött magában, mikor látta, hogy aggódom a bika miatt), gondoltam mégsem égőzhetek tovább, végül is csak egy buta baromról van szó, amit régen kisgyerekek terelgettek a falvakban, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és méltóságteljesen elvonultam a bika előtt. Biztosan megérezte, hogy velem nem lehet kukoricázni, mert nem próbálkozott semmivel. Így aztán simán elértük az utolsó hajót, és elindultunk hazafelé.

Read Full Post »

Berchtesgaden volt az első kisváros a közelben, kb. 5 perc autózásnyi távolságra. Ide jártunk vásárolni, és az egyik délelőtt megtekintettük a kastélyt, amit sajnos csak kívülről lehetett fényképezni. Bár a városka egyetlen igazi idegenforgalmi látványossága, a múzeum kizárólag tárlatvezetéssel látogatható, a tárlatvezetés pedig kizárólag német nyelven folyik… Rendkívül élveztem. Ivi sem sokat tudott tolmácsolni, mert az idegenvezető hölgy olyan helyi dialektusban beszélt, amit még ő sem nagyon értett. Szóval jól kitalálták.
A kastély egyébként gyönyörű, kívül is, belül is, a fene tudja már melyik főúri család használta, leginkább nyaralónak, bár lakott itt huzamosabb ideig néhány herceg is, meg egy régens. Megcsodálhattunk néhány fegyverszobát, külön vadászatra használatos fegyverekkel, illetve háborúban használatos fegyverekkel, de ami igazából érdekes volt, az a hatalmas konyha, meg étkezők, tanulószobák, és egyéb termek. Úgy rendezték be őket, hogy nagyon valós képet lehetett kapni arról, miféle élet folyt itt.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Read Full Post »

Sasfészek

Panoráma a Sasfészekből

Panoráma a Sasfészekből

A másfél napos pihenő után elég jó erőben éreztük magunkat ahhoz, hogy felmásszunk a Sasfészekbe, amit a náci párt ajándékozott a szeretett vezér 50. szülinapjára. 18xx méteren fekszik, de autóval feljutottunk kb. az első ezer méterig, onnan indult a gyaloglás. Még egy utolsó alkalommal bizalmat szavaztam a szandálomnak, egyrészt azért, mert rekkenő hőség volt, másrészt azért, mert aszfaltozott erdei úton terveztük a csúcs támadását, amit szandállal felfegyverkezve is végre lehet hajtani. Ez utóbbi, bölcs gondolatnak 3 db, féltenyérnyi vérhólyag lett az eredménye a talpamon, és az, hogy kezdtem más szemmel nézni a szandálra. Konkrétan marhára megutáltam. A következő pár napban szinte alig tudtam járni, de ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottunk, hogy próbáltunk parkolóhelyet találni az autónak, de nem sikerült. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy megálltunk fél kerékkel az úton, fél kerékkel az út melletti, süppedős, sáros árokban, és reménykedtünk, hogy mire visszaérünk, az autó nem fog jelentősen beljebb csúszni a gödörbe. Meg abban, hogy visszafelé nem mi leszünk az utolsók, és lesz kitől segítséget kérni, hogy kiugrasszuk a kocsit a sárból. De azt hiszem ezen az egészen csak én paráztam ennyit, Ivit az ég világon semmi nem érdekelte, csak, hogy induljunk már. Már napok óta készült erre a túrára, nagyon kíváncsi volt.
Szokásunkhoz híven, a fényképezőgépeken kívül szinte semmit nem vittünk magunkkal, és nekiszaladtunk a hegynek, mintha 100 méteres síkfutás volna. A többi, bakancsos, mászóbotos turistának látszó turistával szemben, akik viszonylag állandó, ámde lassú tempóban nyomultak, mi, szandálos baleknak látszó turistaként maradtunk a rohanásnál, és úgy 500 méterenként megálltunk néhány másodpercre levegőt venni. Viszont büszkén újságolhatom, hogy a célig pontosan 13 turistacsoportot hagytunk magunk mögött, és csupán egyetlen versenyző hagyott le bennünket az utolsó métereken, róla is kiderült (mivel nem hagyhattam szó nélkül, hogy elhúz mellettünk), hogy magyar: veszprémi állatorvos.
Fenn a látvány mindenért kárpótolt. Ugyan körös-körül ennél jóval magasabb hegyek vannak, de innen fantasztikus panoráma nyílik, látni a Königssee-t, Salzburgot, a Watzmann-t, és az összes híres-neves, majd’ 3000 m körüli csúcsot a környéken. Maga az épület is csodálatos, hihetetlenül masszív, el nem tudom képzelni, hogyan tudtak ennyi építési anyagot a hegytetőre szállítani. Ha briteknek akár csak egyetlen ehhez fogható hegyük, és azon trónoló építményük lenne, akkora reklámot csapnának neki, hogy a világ 8. csodájának választanák. A németek viszont egyáltalán nem verik nagy dobra, szinte alig van kitáblázva az ide vezető út, és egy éttermen, meg néhány fotón (ami az építést ábrázolja) semmi nincs itt, pedig egy rendes múzeumot azért ki lehetett volna alakítani. Rengeteg a külföldi vendég itt, mindenki kattogtatja a fényképezőgépet, remélem nekünk is sikerült néhány jó képet készíteni (itt Ivi remekelt igazán fotózásilag):

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Read Full Post »

Königsee

 

Kilátás a Königsee-re

Kilátás a Königsee-re

A szállás árában benne foglaltatott egy hajózás a Königssee-n is. Mikor erre beneveztünk, két dolog derült ki: az egyik, hogy meg kell ismételni, de fél napnál többet kell rászánni, olyan gyönyörű, a másik, hogy Ivi bolondul a vízesésekért, és feltétlenül el kell zarándokolnunk a hajóról bemutatott, amúgy szinte elérhetetlen helyen levő zuhataghoz.

Természetesen minden kiadványban felhívják a turisták figyelmét, hogy a zuhataghoz nem vezet út, senki ne próbálja megközelíteni, de végül is csak egy erdőn kell átvágni, és már ott is vagyunk: mi baj lehet abból?
Nem tudom hogy csináltam, de ez alkalommal volt annyi eszem, hogy szandál helyett túracipőt vettem fel (a bakancsomat Londonban hagytam, mert ott biztosan jobb helyen van, mint az Alpokban), és látván Ivett elszántságát, én sem tudtam nemet mondani, nekivágtunk hát.

Az idő csodás volt, rögtön az elején találtunk egy jölöletlen ösvényt, ami ugyan csúszott, mint a fene, keskeny is volt, de mégiscsak ösvény volt, pár méterrel a tó fölött. Abban reménykedtem, hogy ok nélkül rémisztgetik a népet, és hátha ez az út egyenesen a vízeséshez vezet. Már itt, az elején ideges voltam, semmi kedvem nem volt a tenyérnyi széles csapásról a lenti sziklákra, vagy a jéghideg tóba fordulni, de látván (vagy inkább hallván, mert folyton jóval előttem csörtetett) Ivett lelkesedését, nem volt szívem visszavonulót fújni.

Ez a függőleges sziklafal a sziklamászók kedvence, eddig 99-en vesztek oda, általában sziklaomlás következtében. Mi a másik oldalon araszoltunk, nem függőlegs, hanem többnyire vízszintes irányban, de a meredekség csak hangyányit különbözött.
A probléma igazán akkor kezdődött, amikor ez az ösvény elfogyott a lábunk alól. Már elég sokat izzadtunk ahhoz, hogy ne forduljunk vissza, szinte hallani lehetett a vízesés hangját is. Ebből azt gondoltuk, nem lehetünk messze, ami természetesen tévedés volt, de ezt akkor még nem tudtuk. A hegyoldal viszont borzasztó meredekké vált, az volt az érzésem, könnyebb volna felmenni a hegytetőre, mint így, oldalazva, teljesen kifordult bokával haladni a vízeséshez. Folyamatosan átjárhatatlan részeket kellett kerülgetni, kidőlt fákat, hatalmas sziklákat, árkokat. Bár a célunk légvonalban nem lehetett messzebb 3 km-nél, ennek legalább a háromszorosát tettük meg a kerülőutak miatt. Ráadásul tulajdonképpen egy szakadékban oldalaztunk, gyökerekbe, bokrokba csimpaszkodva, nekem még a sárban csúszás stabil oldalfekvésben c. mutatványt is sikerült előadnom, igaz, az már a visszaúton történt.
Miután itt elköltöttük szegényes elemózsiánkat (szalonna és vöröshagyma), kiszuszogtuk magunkat, helyére rándítottam a bokámat, megszírítottam a napon a pólómat és elhagytam az egyik objektívem kupakját, elindultunk visszafelé.
Ha az idefelé út kimerítő volt, a visszautat simán rémálomként jellemezném. Idefelé csak pár méterrel jöttünk a tó fölött, most úgy döntöttünk, feljebb mászunk, ott biztosan könnyebb lesz haladni. Ellenkezőleg. Nehezebb volt, ráadásul most már nem 10-15 méter szakadék volt alattunk, hanem borulás esetén legalább 40 métert lehetett volna szánkázni a tóig. Mint fentebb említettem, tettem is egy próbát, csúsztam vagy 2 métert az oldalamon (ez azért majdnem függőleges testhelyzetet jelentett) tíz körömmel kapaszkodtam a mohákba, meg gombákba, nem is tudom, hogyan álltam meg végül. Ezután kerestem magamnak egy jó 3 méteres mogyoró-husángot, és azzal óvakodtam tovább. Ivi onnantól eléggé csendben volt, biztosan azon rágódott, mi lehet a tervem a husánggal, ha kiértünk a szakadékból.
A kirándulás egyik, ha nem a legjobb része az volt, amikor visszaérvén leültünk a Königssee-ből eredő patak partjára, és a 10 fokos vízben jegeltük a lábunkat bokától lefelé.

Aki pedig mindezt idáig végigolvasta, jutalomból megnézheti a képeket:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Read Full Post »

Older Posts »