Csak egy köpésre van tőlünk, de másfél év alatt képtelenek voltunk eljutni idáig. Ivinek sajnos most sem jött össze, mert ment a dolgozóba, de Gábornak remek alkalom volt, hogy megzúzza a bérelt Toyotát a baloldali közlekedésben.
Remek időt fogtunk ki, nem volt meleg, de legalább a nap sütött hétágra. Felpakoltunk pár szendvicset, gyümölcsöt, és fél óra múlva már Canterbury középkori városkapujának tövében parkoltunk.
Az ún. Westgate arról nevezetes, hogy ez a legnagyobb fennmaradt városkapu Angliában. Odaérkezésünkkor éppen takarították, a piros táblák az alatta vezető utat zárták le.
A High Streeten bandukoltunk végig a katedrális felé, többszáz éves házak, kocsmák és cukrászdák között. Legnagyobb meglepetésemre azonban Emma nem zaklatott percenként azzal, hogy vegyek neki valamilyen finomságot. Az a gyanúm, hogy Hunor társasága még az édességeknél is érdekesebb lehetett, mert a két törpe végig kézenfogva sétált, mint a nagyok.
A katedrális persze lenyűgöző. Hatalmas, világos, nagyon-nagyon régi, és csodaszép. Az tetszik az angol történelmi műemlékekben, hogy nagyon szépen rendben tartják a legtöbbet, ugyanakkor a mai napig használatban vannak ugyanúgy, ahogy a régiek is használták őket. Nem zárják le, nem kerítik el, nem aggódnak, hogy a vaku fénye, vagy a gyerekek érintése hipp-hopp tönkrevágja a több száz éve mindennek ellenálló oszlopokat, falakat. A katedrálisban is bárhová lehetett menni, bármit meg lehetett tapogatni, sőt, Emma természetesen szóba elegyedett a rendkívül szigorú kinézetű papnővel is. Aki idős kora ellenére minden alkalommal (mert Emma háromszor is odaszaladt hozzá fontos kérdéseket megbeszélni) letérdelt elébe, és kedélyesen elbeszélgettek.
Az egyetlen hely, ahol nem lehetett fotózni, az a fantasztikus alagsor volt, de itt is csak azért nem, mert a számtalan kápolna mindegyikét lehetett használni, és még én is elismerem, hogy vakuvillogás mellett nehéz lehet elmélyülni, imádkozni. Itt egy kis sarokban a gyerekek kívánságokat írtak papírra, amiket mécsesek meggyújtásával nyomatékosítottak is. Az eseményt Móni felügyelte, talán még emlékszik rá, mi került a papírkákra.
Lenyűgözően szép volt a katedrális, és azt kell mondanom Gábor, hogy ehhez méltó képeket készítettél. Fáj elismernem, de igaz. 🙂
Az alagsorban nem “csupán” a kívánságainkat írtuk le, hanem imákat. Ezeket minden este összegyűjtik, és másnap egy közeli imaközösségben elmondják. A gyerekek a családjaikért, a boldogságukért, elhunyt dédikért kérték az imákat, nagyon aranyosak voltak, és megható volt leírni a legbensőbb gondolataikat és érzéseiket.
A méltatást köszönöm, bár azt hiszem egy ilyen lélegzetelállító épületről mindenki tud mutatós képeket készíteni.